Bár a blogban kimaradt egy nagyon fontos korszak, Párizs, most mégis kénytelen vagyok ide visszatérni. Talán mert már elszoktam, hogy kézzel írjak, saját naplóba a fióknak. De most kezembe akadt Szomory Dezsőnek, A párizsi regény című könyve, és előhozta az összes nyomorunkat és kínunkat amit ott átéltünk. Mint a szennyes víz tolultak elő az emlékek és az érzések, és most ezt a módját választom a feldolgozásnak. Végül is a jelen képeiből majd összerakható lesz a múlt is. Az a közel egy év, ami felforgatta az életemet, az önértékelésemet, mindazt amiben hittem, és ahogyan a víztükör remegni kezdett, éppúgy repedezett össze a korábbi felépített életem. S rájöttem, hogy minden viszonylagos, hogy egészen másképp néznek ki a dolgok 1400 Km-el arrébb.
Ahogyan vége lett a mézesheteknek Castresban, szépen lassan ránk köszöntött a francia kisemberek valósága. Bár addig is láttuk, hogy a 20 éves autónk az ott fel sem tűnik, pedig itt Budapesten már ciki. De mérföldekkel jobban éltünk, mint a helyiek. Nos, aztán ahogyan szépen mi is családdá formálódtunk, belekerültünk abba a küzdelmes körforgásba amiben a helyiek élnek. Hogy nem lehet megélni egy fizetésből. Sőt még rosszabb helyzetbe, mivel mi itt idegenek voltunk. Hiányzott felénk a bizalom. Ha a szerződésben 6 havi próbaidő volt, akkor az már nerm szalonképes egy albérléshez. Így aztán nem kaptunk lakást. Iszonyú belső lelki tusa után nem volt választásom elfogadtam, hogy a gyermekemet egy hotelba szülöm meg, az ideiglenességbe és az otthontalanságba. Aztán persze anyaként otthont teremtettem a hotelból is. Beletörődtem, hogy Ravik sorsára jutunk.
Azon a nyáron költségkimélésképpen átköltöztünk a helyi barátainkhoz nyárra. Akkor kezdetem el kutatni a lehetséges jövőmet. Mit is kezdek én nem anyanyelviként Franciaországban? És miért ilyenek vajon a franciák? Átolvastam jó néhány emigráns élettörténetét, pszichológusokét, nyelvészekét, aztán persze ráakadtam Károlyi önéletírására. A bibliámmá vált, s általa sajnáltam magam, de nagyon mélyen. Helyzetem reménytelennek láttam, hiszen a hivatásom a nyelvhez köt, lényegi eleme a mondandó. A kifejezés módja kulcs a megoldáshoz. Akkor nem figyeltem arra a korábbi emlékemre, hogy volt egy vajdasági szerb ismerősöm aki pszichológusként jött át Magyarországra és 3 év után, borzasztóan törve a magyart, büszkén mesélte, hogy van már gyerek páciense.
Ráadásul itthon virágzik a pszichológia és a tréningek, de ott némaság van. Csodabogárnak néztek, hogy ilyen elvont dolgokkal foglalkozom, ott a többség a matérián dolgozik. Csak a sznob elit képes ilyen elrugaszkodott magasságokig felérni......Eszembe jut egy mulatságos történet, mivel Milánnal voltam várandós, hát kinn házasodtunk össze. Ezt sem adták könnyen, de végül is egy tanácsadással beérték, na megyí egy valag dokumentummal....és próbált a hölgy ismerkedni, megkérdezte, hogy mi érdekel. Erre bevágtam, hogy a francia kultúra, igyekszem megérteni őket és eképpen Simon de Beauvoir-t olvasok. Ott és akkor fagyott le a mosoly az arcáról. Ma ez mulatságos, de akkor ez halálos is lehetett volna, hiszen éppen beilleszkedni igyekeztünk ebbe a kispolgári világba. Nem volt vicces. Rájöttem, hogy mennyire sémákban gondolkodnak a saját hírességeikről is, hiszen S de B inkább botrányhős volt a pórnép előtt, mintsem egy gondolkodó és átformáló valaki, aki lényegében volt. Tőle értettem meg, hogy miért ilyenek a franciák.
Nos, alig találtam egy tréning céget, aki outdoorban utazott. Ráadásul agyon politizált a cégeik szervezeti feléépítése, így változtatásra sok igényük nincs. Persze sok emberrel beszéltem, így gyorsan beleláttam a OD világába. Mégis nagyon ügyesek. mert egy cégnél, ahol az ügyfél és nagy, kirugja az egyik tanácsadó cégét és aki a projektet viszi felfelé bukik, nos akkor az ügyes. Vagy 10 éve működik egy olyan fejvadász cég, akinek a francia leányvállalata veszteséges. Az angol iroda tartja el. Akkor itt helye van egy válságnak....
Eltértem szakmai vizekre, szóval látom én, hogy ilyen csepűrágókra ilyen humanoidokra nincs szükségük. Mehetek takarítónak, vagy bébisitternek. Annál megalázóbb érzés, hogy még egy egyszerű takarító is hasznosabb mint én, hogy semmi amit eddig értéknek hittem itt nem jelent semmit, átnéznek rajtam. Be vagyok zárva az elveimmel, a tudásommal az egész személyiségemmel. Nem kell, egy elszáradt levél a tenger felszínén, elfújhatja a szél. mindegy, nem változtat ez semmin. Nem számítok semmit. Kegyetlen felismerés. És megkérdőjelezi a lényemet, az eddigi munkámat, mennyi keserves év van mögöttem, hogy azzá lehettem aki vagyok. És ennyit ér? Lemérettél és könnyűnek találtattál. Ez a képtelen élethelyzet kiforgatott önmagamból. megkérdőjeleztem önmagam, az értékeimet, az életcéljaim eltüntek, mint ha csak délibábok lettek volna Igen ám, de amit ott találtam az sem volt fényesebb. Csak az anyagiság, és még csak nem is az autód van, házad van "az vagy amid van" szinten. Hanem a létfenntartás szintjén. A túlélés szintjén. Azért élnek a párizsiak, hogy túléljenek. perzse nem a saint germain-i burzsoáziáról beszélek, de mondjuk 20 perc gyaloglással odébb a montessoniakról. Mert házuk sincs, kerjük sincs és autójuk egy szakadt 10 éves járgány. Nyaralni már nem tudnak járni. Láttam, hogy osztják be a havi kosztpénzt. Sosem hallottam itthon, nincs több. Ennyit ettél vacsorára.....
