Igen, törvényszerűnek tartom, hogy a legfontosabb lényegi gondolatok szálljanak el. Hiszen épp a pillanatban való létezést feszegettem. Persze, akkor ne akarjak én sem megőrizni még gondolatokat sem az örökkévalóságnak. Pedig ehhez is ragaszkodom. Épp azt fejtegettem, hogy miért ragaszkodok a stabilitáshoz annyira? Miért érzek kitüntetett vonzalmat az iránt, ami állandó, stabil, biztos? Vajon a túléléshez van köze? De hisz őseink sem tudták megmondani, hogy lesz-e holnap, vagy jön egy mamut csorda. Az élet csöppet sem volt kiszámítható és biztonságos. Mikor alakult ki bennünk ez a megkülönböztetés, hogy ezeken a szűrőkön keresztül lássuk az életünk dolgait? És mi történik, ha leveszem ezt a szűrőt? Akkor továbbra sem tudom megmondani, hogy mikor és hol fogunk lakni, ám észreveszem, hogy itt most ezen a szálláson csicseregnek a madarak, itt folyik a Szajna, ami gyönyörű. Vagy itt van a város maga, a kastéllyal a délután munka alól felszabadult emberekkel, a fiatalokkal, akikről árad a szerelem és szabadság illata. Hogy isteni érzés megmerítkezni ebben a hangulatban és levegőhöz jutni. Egy friss szippantás a sok várakozástól betokosodott testnek és léleknek. Mert a félelem és a parttalan várakozás bezárja a testet és a szellemet. Megakasztja a test energiáinak áramlását és a szellem ihletét. Megtapasztja a szellemet a mindennapok kicsinyes szintjén, és elveszi a szárnyalás lehetőségét. És azt hiszem, hogy hosszú átneveléssel lehet a tudatot rábírni, hogy ezen a ragaszkodásán változtasson. A buddhizmus szerint a tudatnak vannak rossz berögződési, amihez ragaszkodik. Azt hiszem ez sem a tudat természetéből fakad, hanem helytelen szemléletből, megszokásból és saját gondatlanságomból. Nem vigyáztam a tudatomra, hogy mikhez kötődjön és mikhez nem. Ez változtatható. Az élet egyszerű törvénye, hogy ha nem vigyázok a mentális jól karbantartottságomra, akkor én kapom a következményeit is. A félelmeket, a bezártságot, a folytonos várakozást a biztosabb jövőre és lényegében hibernáltam magam az élettől. Annak valódi áramlásától és elevenségétől. Akkor ez azt jelenti, hogy lehet jövő nélkül élni? A tudat vágya, hogy tervet készítsen magának, ami után mehet és egy felépített jövő felé mutat. De mi van akkor, ha ez nincs? Elhihető-e, hogy a jelenben van a jövő? Hogy abban a pillanatban amikor a jelent képes vagyok a saját elevenségében átélni, megszületik a következő lépés is. Lesz folytatás, csak nem lesz a tudat által megalkotott terv. Viszont ami lesz helyette a teremtés íze és ereje, hiszen átélhetővé válik, hogy a jelenlétemmel teremtem a jövőmet. És lehet, hogy nem tudok 5 éves tervet felvázolni, de elindul egy építkezés és egy folytonos áramlás, ami a jelenléttel való kapcsolatból fakad. És ebből épül fel a jövő, mindig annyira előre amennyire éppen szükséges, egy centivel sem messzebb. Ezt a táncterápia alatt éltem át, hogy van ilyen, hogy ez így működik. Hát most itt a feladat, az élet maga a saját kaotikus formájával, hogy eszerint is éljek. Az élet természete a káosz és nem a rend, mert az a tudaté. Ha ezt el tudom fogadni, könnyebb lesz a szemlélet váltás.