castres

Bár a blogban kimaradt egy nagyon fontos korszak, Párizs, most mégis kénytelen vagyok ide visszatérni. Talán mert már elszoktam, hogy kézzel írjak, saját naplóba a fióknak. De most kezembe akadt Szomory Dezsőnek, A párizsi regény című könyve, és előhozta az összes nyomorunkat és kínunkat amit ott átéltünk. Mint a szennyes víz tolultak elő az emlékek és az érzések, és most ezt a módját választom a feldolgozásnak. Végül is a jelen képeiből majd összerakható lesz a múlt is. Az a közel egy év, ami felforgatta az életemet, az önértékelésemet, mindazt amiben hittem, és ahogyan a víztükör remegni kezdett, éppúgy repedezett össze a korábbi felépített életem. S rájöttem, hogy minden viszonylagos, hogy egészen másképp néznek ki a dolgok 1400 Km-el arrébb.

Ahogyan vége lett a mézesheteknek Castresban, szépen lassan ránk köszöntött a francia kisemberek valósága. Bár addig is láttuk, hogy a 20 éves autónk az ott fel sem tűnik, pedig itt Budapesten már ciki. De mérföldekkel jobban éltünk, mint a helyiek. Nos, aztán ahogyan szépen mi is családdá formálódtunk, belekerültünk abba a küzdelmes körforgásba amiben a helyiek élnek. Hogy nem lehet megélni egy fizetésből. Sőt még rosszabb helyzetbe, mivel mi itt idegenek voltunk.  Hiányzott felénk a bizalom. Ha a szerződésben 6 havi próbaidő volt, akkor az már nerm szalonképes egy albérléshez. Így aztán nem kaptunk lakást. Iszonyú belső lelki tusa után nem volt választásom elfogadtam, hogy a gyermekemet egy hotelba szülöm meg, az ideiglenességbe és az otthontalanságba. Aztán persze anyaként otthont teremtettem a hotelból is. Beletörődtem, hogy Ravik sorsára jutunk.

Azon a nyáron költségkimélésképpen átköltöztünk a helyi barátainkhoz nyárra. Akkor kezdetem el kutatni a lehetséges jövőmet. Mit is kezdek én nem anyanyelviként Franciaországban? És miért ilyenek vajon a franciák? Átolvastam jó néhány emigráns élettörténetét, pszichológusokét, nyelvészekét, aztán persze ráakadtam Károlyi önéletírására. A bibliámmá vált, s általa sajnáltam magam, de nagyon mélyen. Helyzetem reménytelennek láttam, hiszen a hivatásom a nyelvhez köt, lényegi eleme a mondandó. A kifejezés módja  kulcs a megoldáshoz. Akkor nem figyeltem arra a korábbi emlékemre, hogy volt egy vajdasági szerb ismerősöm aki pszichológusként jött át Magyarországra és 3 év után, borzasztóan törve a magyart, büszkén mesélte, hogy van már gyerek páciense.

Ráadásul itthon virágzik a pszichológia és a tréningek, de ott némaság van. Csodabogárnak néztek, hogy ilyen elvont dolgokkal foglalkozom, ott a többség a matérián dolgozik. Csak a sznob elit képes ilyen elrugaszkodott magasságokig felérni......Eszembe jut egy mulatságos történet, mivel Milánnal voltam várandós, hát kinn házasodtunk össze. Ezt sem adták könnyen, de végül is egy tanácsadással beérték, na megyí egy valag dokumentummal....és próbált a hölgy ismerkedni, megkérdezte, hogy mi érdekel. Erre bevágtam, hogy a francia kultúra, igyekszem megérteni őket és eképpen Simon de Beauvoir-t olvasok. Ott és akkor fagyott le a mosoly az arcáról. Ma ez mulatságos, de akkor ez halálos is lehetett volna, hiszen éppen beilleszkedni igyekeztünk ebbe a kispolgári világba. Nem volt vicces. Rájöttem, hogy mennyire sémákban gondolkodnak a saját hírességeikről is, hiszen S de B inkább botrányhős volt a pórnép előtt, mintsem egy gondolkodó és átformáló valaki, aki lényegében volt. Tőle értettem meg, hogy miért ilyenek a franciák.

Nos, alig találtam egy tréning céget, aki outdoorban utazott. Ráadásul agyon politizált a cégeik szervezeti feléépítése, így változtatásra sok igényük nincs. Persze sok emberrel beszéltem, így gyorsan beleláttam a OD világába. Mégis nagyon ügyesek. mert egy cégnél, ahol az ügyfél és nagy, kirugja az egyik tanácsadó cégét és aki a projektet viszi felfelé bukik, nos akkor az ügyes. Vagy 10 éve működik egy olyan fejvadász cég, akinek a francia leányvállalata veszteséges. Az angol iroda tartja el. Akkor itt helye van egy válságnak....

Eltértem szakmai vizekre, szóval látom én, hogy ilyen csepűrágókra ilyen humanoidokra nincs szükségük. Mehetek takarítónak, vagy bébisitternek. Annál megalázóbb érzés, hogy még egy egyszerű takarító is hasznosabb mint én, hogy semmi amit eddig értéknek hittem itt nem jelent semmit, átnéznek rajtam. Be vagyok zárva az elveimmel, a tudásommal az egész személyiségemmel. Nem kell, egy elszáradt levél a tenger felszínén, elfújhatja a szél. mindegy, nem változtat ez semmin. Nem számítok semmit.  Kegyetlen felismerés. És megkérdőjelezi a lényemet, az eddigi munkámat, mennyi keserves év van mögöttem, hogy azzá lehettem aki vagyok. És ennyit ér? Lemérettél és könnyűnek találtattál. Ez a képtelen élethelyzet kiforgatott önmagamból. megkérdőjeleztem önmagam, az értékeimet, az életcéljaim eltüntek, mint ha csak délibábok lettek volna Igen ám, de amit ott találtam az sem volt fényesebb. Csak az anyagiság, és még csak nem is az autód van, házad van "az vagy amid van" szinten. Hanem a létfenntartás szintjén. A túlélés szintjén. Azért élnek a párizsiak, hogy túléljenek. perzse nem a saint germain-i burzsoáziáról beszélek, de mondjuk 20 perc gyaloglással odébb a montessoniakról. Mert házuk sincs, kerjük sincs és autójuk egy szakadt 10 éves járgány. Nyaralni már nem tudnak járni. Láttam, hogy osztják be a havi kosztpénzt. Sosem hallottam itthon, nincs több. Ennyit ettél vacsorára.....

 

Ez térített magamhoz, hogy mit is csinálok valójában: "I do not want to foresee the future. I am concerned with taking care of the present. God has given me no control over the moment following." (Gandhi) Stay in the present as much as possible, and be accepting. When you are in the present moment you don't worry about the next moment. And the resistance to action comes from imagining negative future consequences Belegabalyodtam egy lakásba, amit nagyon szerettem volna. De hát ragaszkodom valami olyanhoz, ami meg sincs és siratom az elvesztését??? Abszurd. És ez az érzés képes teljesen eluralkodni rajtam és gátat vetni a teremtő energiáknak. Ez az önpusztítás, és ezt kizárólag én csinálom magammal. És ez annak a jele, hogy nem tisztelem és értékelem önmagamat. És ezáltal épp a szabad teremtésnek nem jut hely magam körül.

Igen, törvényszerűnek tartom, hogy a legfontosabb lényegi gondolatok szálljanak el. Hiszen épp a pillanatban való létezést feszegettem. Persze, akkor ne akarjak én sem megőrizni még gondolatokat sem az örökkévalóságnak. Pedig ehhez is ragaszkodom. Épp azt fejtegettem, hogy miért ragaszkodok a stabilitáshoz annyira? Miért érzek kitüntetett vonzalmat az iránt, ami állandó, stabil, biztos? Vajon a túléléshez van köze? De hisz őseink sem tudták megmondani, hogy lesz-e holnap, vagy jön egy mamut csorda. Az élet csöppet sem volt kiszámítható és biztonságos. Mikor alakult ki bennünk ez a megkülönböztetés, hogy ezeken a szűrőkön keresztül lássuk az életünk dolgait? És mi történik, ha leveszem ezt a szűrőt? Akkor továbbra sem tudom megmondani, hogy mikor és hol fogunk lakni, ám észreveszem, hogy itt most ezen a szálláson csicseregnek a madarak, itt folyik a Szajna, ami gyönyörű. Vagy itt van a város maga, a kastéllyal a délután munka alól felszabadult emberekkel, a fiatalokkal, akikről árad a szerelem és szabadság illata. Hogy isteni érzés megmerítkezni ebben a hangulatban és levegőhöz jutni. Egy friss szippantás a sok várakozástól betokosodott testnek és léleknek. Mert a félelem és a parttalan várakozás bezárja a testet és a szellemet. Megakasztja a test energiáinak áramlását és a szellem ihletét. Megtapasztja a szellemet a mindennapok kicsinyes szintjén, és elveszi a szárnyalás lehetőségét. És azt hiszem, hogy hosszú átneveléssel lehet a tudatot rábírni, hogy ezen a ragaszkodásán változtasson. A buddhizmus szerint a tudatnak vannak rossz berögződési, amihez ragaszkodik. Azt hiszem ez sem a tudat természetéből fakad, hanem helytelen szemléletből, megszokásból és saját gondatlanságomból. Nem vigyáztam a tudatomra, hogy mikhez kötődjön és mikhez nem. Ez változtatható. Az élet egyszerű törvénye, hogy ha nem vigyázok a mentális jól karbantartottságomra, akkor én kapom a következményeit is. A félelmeket, a bezártságot, a folytonos várakozást a biztosabb jövőre és lényegében hibernáltam magam az élettől. Annak valódi áramlásától és elevenségétől. Akkor ez azt jelenti, hogy lehet jövő nélkül élni? A tudat vágya, hogy tervet készítsen magának, ami után mehet és egy felépített jövő felé mutat. De mi van akkor, ha ez nincs? Elhihető-e, hogy a jelenben van a jövő? Hogy abban a pillanatban amikor a jelent képes vagyok a saját elevenségében átélni, megszületik a következő lépés is. Lesz folytatás, csak nem lesz a tudat által megalkotott terv. Viszont ami lesz helyette a teremtés íze és ereje, hiszen átélhetővé válik, hogy a jelenlétemmel teremtem a jövőmet. És lehet, hogy nem tudok 5 éves tervet felvázolni, de elindul egy építkezés és egy folytonos áramlás, ami a jelenléttel való kapcsolatból fakad. És ebből épül fel a jövő, mindig annyira előre amennyire éppen szükséges, egy centivel sem messzebb. Ezt a táncterápia alatt éltem át, hogy van ilyen, hogy ez így működik. Hát most itt a feladat, az élet maga a saját kaotikus formájával, hogy eszerint is éljek. Az élet természete a káosz és nem a rend, mert az a tudaté. Ha ezt el tudom fogadni, könnyebb lesz a szemlélet váltás.

Te ihlet, már annyiszor könyörögtem hozzád, te tudsz kiemelni a kiszámíthatatlanul hullámzó élethelyzeteinkből. Mert mindig jönnek újabb és mégváratlanabb fordulatok. Ha te nem lennél csak sírni tudnék és panaszkodni. Hisz valamiért bennünket embereket úgy szerkesztettek meg, hogy különös vonzalmat érezzünk a stabilitás után. A kiszámítható munka, a biztos fizetés, az otthon állandósága, a jövő víziója, hogy tervezni lehessen az életet. Kérdem én, mi végre ez a nagy vonzalom? Vajon a túlélést akarjuk megnyerni magunknak így? Olyannnyira beette ez a szemlélet az agyamba magát, hogy még elképzelni is nehéz, hogy miért is olyan fontos ez a bűvszó, hogy stabilitás? És milyen lenne az élet, enélkül a ragaszkodás nélkül? Tudom, hogy hol lakunk hó végéig, de nem tudom, hogy hol utána. Viszont most itt csicseregnek a madarak és itt folyik a Szajna. Vagy itt van ez a gyönyörű város a kastéllyal, parkkal. Nem tudom megmondani, hogy juniusban is láthatom-e. De most isteni sétákat lehet tenni a városban, a délutáni napsütésban, amikor mindenki megkönnyebbülten jön haza a munkából, és még van idő egy kis kóborlásra a boltokban. És a fiatalok, akik érzik, hogy most övék a világ, mert a szerelem és a szabadság illata járja át őket, gondtalanok, és vidámak. És letagadhatatlanul látod, rajtuk, hogy tudják, fiatalok. Vajon mi kell ahhoz, hogy ezek az önfeledt pillanatok pörgessék a napjaim perceit és ne csak múlandó fények legyenek a befordult várakozások között, mintegy levegőt adva a fullasztó várakozásban. Hogy ahelyett, hogy csepp víz lenne a visszafogottság sivatagában, ő lenne az áradás maga. Igen, ami ilyenkor történik, hogy megfosztjuk magunkat a saját energiáinktól. Tartalék lángon a félelemtől és a várakozástól, eltapasztjuk a testünk áramlását, ami lelki-szellemi megakasztottságot hoz. És innen már övé uralom. Megnyerte a csatát, és maradnak a röpke pillanatok. A testben lévő energiák áramlásának a fenntartása lehet a megszabadulás, szellemi szinten pedig az a kiemelés, amit Te ihlet tudsz adni. Kiemelsz a mindennapok sekélyes gondolataiból és ugyanazt a misztériumot hozod, amit a test is képes megidézni a maga szintjén.

Ahogyan a kontinentális kérget felgyűrte az óceáni, úgy vetett felszínre az élet bennünket Párizs szélén. Sosem tudni, hogy a forrongó lávával hol törünk fel hónapok múlva. Most épp Párizsban. Ha lehet némiképp hatni a tektonikus működésekre, akkor itt szeretnénk megszilárdulni, megkérgesedni hosszabb időre. De a mélyben zajló mozgások hol Anglia, hol Belgium, hol Hollandia felé irányulnak, egyenlőre ezek az erők még nem jutottak el a felszini kéregig. Az elmúlt három hónapban, ami az ősrobbanás előtti csend állapota volt, további kisebb tektonikus mozgások is történtek. így a pocim táján kisebb kidudorodás keletkezett, amit korábban mély belső morajlások előztek meg. Az előrejelzések szerint egy a kitüremkedés tovább fog folytatódni. A végső kirobbans október elejére várható.

A "castres-i hírekben" olvastam a minap: Az elmúlt hónap borzalmasan telt Tarn megyében. Az elmúlt hetekben jelentősen megcsappant a csíkos bundájú állomány a Montaigne Noire területén. Az első gyanus jelek arra engedtek következtetni, hogy valaki orv-prémvadászatot rendez a környéken. Az utóbbi időszakban viszont több helyen tetemekre bukkantak. Tehát ezt a gyanut a rendőrség elvette. A rejtélyre két nappal ezelőtt derült fény, amikor egy késő este hazafelé tartó autós épp meg tudott állni az úton. Egy kék áttetszó fényben lebegő férfit látott, aki hevesen simogatott egy csíkos bundájút. A kihallgatásokon kiderült, hogy megszállottal van dolga a hatóságoknak, aki arra vetemedett, hogy halálra simogatta ezeket az állatokat. Azóta orvosi felügyelet alá helyezték, a bíróság az ügyben még nem hozott ítéletet.

Az őssejt lüktetni kezdett és ez az őserő felgyűrte a földet. Ebből lett a Pyrenee.

Te Janusz arcú boszorkány, mit tettél velem, Hátranézek és a lányságom lebeg a vizeken.

A férfiak nevében Atlasz megpróbálta az eget, de hát a föld a nőkre maradt.

Jer Zöld tea! Itt hagytak, megcsalatva. Mint a szeretők, amint a hajnal sugaraival tova állnak. Légy társam e hűsítő magányban. Ha már nem vagy úr saját házban, legalább tégy úgy, hogy senki se lássa. Múlassuk az időt, csúcsra járva, fejünket nem hajtva nyugovóra. A tudomány várja, hogy kőbe vésett igazságait sokszorosítsd. gyarapítsd? azt nem hiszem, ahhoz szükségem lesz elhagyott szeretőmre, ki életté leheli a holt matériát. Jer hár, faragjuk meg addig a nyers követ.

Te ihlet! Mitől függ, hogy meglátogatsz, vagy felém sem nézel hetekig? Égek a vágytól, hogy öleljelek. Karjaidban elfelejtem magam, az éber őrzőket elrettented. Benned lelem meg bensőbb lényemet, más világ vagy, én is más leszek. Éjjel jössz, vagy éjt hozol, de a nappal sosem találkozol. Egy pillanat, amit adsz és abba kell, hogy beleférjek. Érzem menni készülsz. hajnalodik. A régi úr persze mindig visszafogad, tudja ő, hogy csak várnia kell, mert nélküle te sem vagy, engem pedig rabszolgájának tart, kivel kegyet gyakorolhat. Óh, mit tegyek, hogy ne múljon a hatás! Hogy állapottá válj! Bőröm alá bújnék, hogy megidézzelek. Ne hagyj itt börtönömben, ahol minden pontos és kiszámítható. Mi az varázsszó, ami megnyitja kapuid? Visszhangok fejemben, lassan szavakká válnak: kell, hogy a tested tekintsd csodának, s nem holmi tárgynak.

Múzsám vagy, csak idd a fehér nedűt és beszélj, beszélj hevesen . én leszek krónikásod.

Egy angol telefon interjú kapcsán merül fel benne a gyanu, hogy mélységes analógia van az angol-francia álláspiac dinamizmusa és az angol-francia háborúk között. Azonnal Napóleon sietett segítségére, hogy ezt az összefüggést megvilágítsa. Ott állt az asztal mellett, persze azt nem írhatom, hogy az asztalunk fülé magasodott, mert hát termeténél fogva nem mondható magasnak. Heves egyetértésben tárgyalták, az angolok és franciák eltérő dinamizmusát. Az angolok gyors reagálású, eszes észjárású népek, ám a hirtelen támadás után csend honol. Ám a franciák nehezen hagyják ott az ebédlő asztalt (persze a civilizáció őket is rövidebb ebédidőkre kényszerítette), lassan melegszenek fel, viszont kitartóak utána. Hogy a csata végkifejlete mivé leszen, vajon az angolok, vagy a franciák hagyják-e el a csatateret a délutáni tea kedvéért, az még nyitott kérdés.

"Az életben az a jó, hogy nem kell az emberek jövőjét kitalálni" (laszlo winter) a csodás étkek és borok bűvöletében,

fantáziátokra bízom, mert leírhatatlan varázslat, csak annyit mondhatok, ami messze áll a valóságtól, hogy nyers kecskesajt és valami csodafűszer, na és datolya.....

Drága Atti és Szilvi, ma nem tudtam választ adni arra, hogy vajon a test emlékezése a velünk történt traumákra, csak a verbális kor előtti időszakra igaz, vagy egész életünkre, viszont a Duzsi isteni!!!! A szakdolgozatírás befulladt, de a hastánc az megy....... Annyi sok középszerű francia bor után, ízek kavalkádja....hazai

csak ez a szó jut eszembe, ha Angliára, pontosan Londonra gondolok. Én biztos tudnám hozni a hisztériás tüneteket, amiket oly szeretettel vizsgáltak a bécsi analitikusok és a hisztériás nőbetegeik vállain állva lettek világhírűek....szóval én is ilyen hisztériás nőbeteg lennék Londonban, ahol nincs annyi helyed sem, hogy túlélj. belédkönyökölnek, rádlépnek, elsodorják a táskád, tehát lényegében nem létezel. "keresztül mennek rajtam, tehát nem létezem", Descartes modern analógiája. Különben profik. Ez különösen innen Castresből tünt így, az állásokra jelentkezések és a telefonos interjúk, a reagálási idő stb nyomán. És be kell valljam, hogy ott is. Ahogyan kiszolgáltak, pörögtek, kávé, szendvics fél perc alatt előttem gőzölög. fizet, és egy perc negyven alatt, csúcsrekordidő. csak menjél már, mert ott áll a következő, rontod az időrekoromat. De kedvesen mosolygok, mert profi... metró vasárnap este 11. , zsúfolásig tele, a kabátomat becsukja az ajtó, de benn vagyok, győzelem. meghajolva, mert boltívesre van tervezve. Görnyedve, igen ez a testtartás nekem Londonra különösen megfelelő. és szociálisan tökéletesen megfelelnek a Csányi által leírtaknak. Szociálisak. magyar tudósunk kitűnő tanulmánya szerint a szexualitás tette lehetővé, hogy az ember társas közösségben képes legyen élni, és nem agresszióval reagálni. na, de arról nem volt szó, hogy ilyen kis terekben ennyi ember. Ehhez már nem elég a szexualitás....az nekem rendben van, hittem eddig, de majd leharaptam a fejüket...ÉN nem tudtam nem agresszív lenni. és dühített a szelídségük. persze ilyen közelségben szemkontaktus már nem jár....Csányi tud valamit. megsemmisülten bocsánatot kértem Londonban a franciáktól. Én esztelen, szidtam őket, mint a bokrot, hogy milyen lassúak, élettelenek, hiányzik a pörgés az élet, a dinamizmus. Egy megszabadulás volt megérkezni Párizsba. A nagy terek és a könnyedség városa. Az emberek száma éppen fele annyi az utcákon, még csúcsidőben is. És vannak érzelmeik, kit érdekel, hogy sértődékenyek!!!! De egy szemkontaktus, vagy egy arckifejezés üzenet, jelentése van. Hogy játszunk azzal, hogy mit jelent, hogy egy röpke pillantásokban játék van, "találd ki ki vagyok. merlek nézni, azt hiszed nem állom a tekinteted. ha kihívás legyen az, engem sem rémíszt el a nézésed. ha elmész, majd jól kibeszéllek, megítéllek. én nyerek" Ez ma délután egy idősödő nőtársaság egyik tagjával. Elképzelhetetlen groteszk helyzet: egy nő, aki otthon talán egy hajléktalan szállón élne, itt a kávéházban cseveg, kifestve sután és kihívóan. Alkoholtól már rekedt hangjával fennhangon kikezd a ficsur pincérrel. De itt hozzátartozik a társadalomhoz. Drága Kusturica, hol vagy? Csak kelet-európában gondolod, hogy érdemes? Ez itt a letünt Európa. nem a tigris, az a csatornán túlon van. A kis tigris meg télleg arra keletre, csak annak nem engedték, hogy sikeres legyen, bár belefeszültek az emberek. A csatornán túl is belefeszültek, csak nekik sikeres volt, lett. Budapest, annyit mesélek rólad és a fürdőidről. Sokan fognak menni Hozzád erről a vidékről. Sok mindenkit elcsábítottál.

Mit ér az életünk, tudásunk, ha nem hagyunk magunkból a jövőnek.

Ha nem velünk történik, nem hiszem el. Magántanárt kerestünk. A chambre de commerce ajánlott tanárt magyar pénzben 13 500 HUF-ért óránként. Nagyon bedühödtem, elkezdtem egyedül tanulni. Volt egy másik kurzus heti másfél óra. nem jelentkeztem, mivel nem hiszem, hogy egy nyelvet heti egyszeri alkalommal meg lehet tanulni. kérdeztük vállalnak-e magán órát, hát nem. kerestünk-kutattunk. Végül másfél hónap múlva megtörtem és jelentkeztem a tanfolyamra. Ma éppen a karácsonyi ünnepségünket tartottuk, kérdeztem, hogy januárban szeretnék több órát venni, mert elköltözünk. Hát, nincs akadálya, van lehetőség magán órákra. Ezek a franciák.

Christine Urbano, rajong Budapestért. Amikor először találkoztam vele, még nem tudtam, hogy ebben a rajongásban van egy jó adag elvágyódás. A táncóra után fáradtan, inkább unottan ült le az öltözőbe. óvatosan megkérdezte, hogy tetszik a város. Amikor mondtam, hogy igen, szuper, fájdalom ült ki az arcára. Hm. akkor értettem meg, hogy ide jönni egy évre egészen más, mint itt élni száműzöttként. Persze, hogy nincs közönség, együtt gondolkodó emberek, hogy ebben a városban középszerűség van. itt él létrehozott egy tánciskolát, mert nem tehetett mást. Jár Tolulouse-ba és a környező városokba, ahogy tud, hogy táncosokkal legyen körülvéve, hogy alkossanak. Egy olyan nő, akiben van tűz és erő, itt szikkadozik......találkozott velem és Budapesttel. nem is engem lát, hanem Budapestet.....a szabadulást, az életet, az áramlást, a mozgást.....

alapvetően nem szeretem a kínai kosztot, ám felötlött bennünk a gyanu, hogy az itt talán másak lesznek az ízek, hiszen az igazi kínai étel az Kínában egészen más. Szóval a kínai ízek interkultúrálisak. És bejött!!! könnyed, nem agyonfűszerezett, izgalmas...és végtelenül olcsó. Érdekes, hogy a japán konyha szinte mindenhol tombol, a kínaiak pedig hát tengődnek....pedig amit itt ettünk az igazán kiváló és egészséges fajta volt....

Igen még úgy gondoltuk, hogy itt nincs tél... azután hogy nincs hó. végül pedig, hogy ugyanolyan mint otthon. hideg van, deresek a fák...hm deresek a pálmafák. a világ legjobb üzleti fogása, hogy a pálmafa többet kibír, mint azt hittük. Itt hóban, fagyban, köszöni szépen éldegél. vidáman. irány Oroszország, Magyarország, lehet pálmafát árulni..... itt sincs levél a fákon, hm pedig azt hittük marad valami....csak itt épp a franciák nem vallják be, hogy hideg van, mert a lakásokba, nem szereltetnek valódi fűtést. éljünk ahogy tudunk a légkondival. télen fűt, nyáron hűt. a fürdőszobában pedig van melegvíz, oda minek külön melegítés....